Jelenlegi hely

Koncert és színpadi fotózás

In memoriam Güzü (Crossholder)

Nagyon elszomorított Güzü halálhíre.




Rövid ideig ismertem, 4-5 alkalommal fotóztam a Crossholder együttest, mikor még nagyon a színpadi fotózás elején tartottam. 



 

A Crazy Mamában Jocó (Akella) ismertetett minket össze, s emlékszem nagyon kellett kapaszkodnom a székbe, mikor beszéltünk. Keresztes lovagok, időutazás, kaszkadőr, Hollywoodról, bandák csatájáról volt szó, s nekem szürreális volt nekem Güzü a magyarországi rock/metál környezetben, ahol legtöbb esetben a show a félmeztelen felsőtest. 

 



 

Álmodozónak gondoltam, de olyan meggyőződéssel beszélt a dolgairól, hogy szerintem sokakat magával tudott ragadni, illetve motiválni. Valahol azt írták, hogy Güzü egy rockharcos, s a'szem ő valóban az volt.





Egy kicsit jobban megismerve, egy nagyon normális, odaadó ember képe rajzolódott ki. Ha beszéltél vele, - két ötletáradata közötti szünetében - nagyon baráti társaság volt, s az egyik legönzetlenebb ember volt, akit ismertem a zenészek közül. 

 
Emlékszem, mikor thaiföldi turnéhoz készítettem fényképeket, pont abban az időben ment csődbe az akkori munkahelyem, s ötletelt azon, hogy miképpen tudna nekem segíteni, pl. a Bandák Csatája projekt keretében. 

 




Bizonyára neki is volt árnyékos oldala, ahogy annak is oka van, hogy önkezével vetett véget az életének. Ez az ami nagyon megdöbbent vele kapcsolatban, s nem is igazán tudok napirendre térni felette. Sajnálom, hogy így alakult a sorsa. Az itt látható képek régebbi koncertek és fotózások alkalmával születtek, ezzel kívánok neki örök nyugalmat.



Isten veled Güzü!


In memoriam Őz Zsolt (Vidámpark)

'92-93 -ban ismertem meg, Pécsett a Rákban (Hard Rák Café), egymás mellé keveredtünk italozás közben. Amolyan kocsmai ismeretség volt. 
Beszélgettünk csajokról, szülőkről, s - mivel ugyanannyi éves vagyok, mint Zsolt - a generációnk dolgairól.
Úgy rémlik valami zsidó lányról beszélt, akinél elmúlt a szerelem, költözések ide-oda, de nem igazán emlékszem a részletekre, 20 éve volt. Ittunk rendesen, s jöttek elő a nem vidám történeteke, nem keseregtünk, csak kibeszéltük magunkból. 
Innentől hallgattam az Ugatha Christie és Vidámpark együttest, s az egyik kedvencem lett. 2000 után - úgy rémlik - párszor a Bencúr Házban voltam koncerten, aztán nagy szünet következett. A következő alkalom 2008-ban a Sziget Fesztiválon volt, a lenti képek itt készültek róla. 
Szegény, nagyon lepusztult állapotban látható, eléggé le is döbbentett. Őz fehér cérnakesztyűje túlvilági volt, mint egy hobó, aki urizál. 
Persze, a kesztyű hátterében betegsége állt, s szívszorító volt az egykori pécsi önmagához képest így látnom.
Sajnálatra méltó, hogy ezt kapta az élettől, s sajnálom, hogy meghalt. Persze, ha nem ez a sorsa, akkor talán nem születnek azok a dalok, melyek annyira jól ki tudják fejezni, hogy mennyi szomorúság van az életben.
Isten nyugosztalja.

Részlet a www.vidampark.net vendégkönyvéből:

Jello Biafra

Jello Biafra and the Guantanamo School of Medicine



Az A38 hajón léptek fel augusztus közepén. Az egyik legjobb koncert volt évek óta, melyre kimentem, nálam benne van a top 5-ben. 





Persze, Biafra szájbarágója nem annyira izgalmas már számomra, viszont jó volt látni, hogy ugyanúgy nyomja, mint anno. Max haverommal beszéltük is, hogy ugyanazt hozza, mint 20 évvel ezelőtt, ami figyelemre méltó.

Hála a Nikon D800 36 Mpixelének, egész jól látszik, hogy milyen jelvényt hord Ralph Spight: Bon Jovi. Vicces egy punk banda gitárosától.





Többi fényképp itt található:

Jello Biafra and the Guantanamo School of Medicine
Jello Biafra

Timur Lenk - Szesztigyál-Fesztivál

A Timur Lenk együttes a Nemzeti Tehetségtelenséggondozó és Hekkgerinc-szopó Fesztiválon lépett fel. A hekkgerinc szopás mellett az odaérkezés is az volt, Max haverommal jócskán túltoltuk, szép kerülővel jutottunk el a Dunaparty megállóba.

A hely remek, jók a sörök, finom a kaja és kellemes az atmoszféra. Kár, hogy nekem észak-pestinek nagyon messze van, de szerencsére nem annyira vészes.

Ami sajnálatos, hogy a színpad béna helyen van, a szép dunai háttér helyett valami piros kioszkot kell bámulni. Sok fénykép nem készült, inkább jól éreztük magunkat. 



A Dunaparty megálló Facebook oldalán azt ígérték, hogy a szünetben tűzakrobaták lesznek. Csak én nem láttam őket, vagy tényleg nem voltak?

Timuriánus világmentés

Hihetetlen boldogsággal tölt el, hogy a Timuriánus Egyház megmentette az emberiséget a 2012.12.21-én bekövetkezett világvégétől. Szemben Max haverommal, aki szerint épp ideje a világvégének, s ez a legjobb dolog, ami történhet aznap. Ő most egy kicsit morcos.
Biztos, ami biztos, Max-szel aznap este elmentünk még a földi örömöket élvezni. Akkor szembesültem azzal, hogy SZÉP kártyára piálni is lehet, s így kellemes fordulatot vett az esténk, de valahogy nem ment a tivornya.

Úgy voltan vele, hogy ha a világvége egy pillanat alatt bekövetkezik, akkor mindegy, hogy hol vagyok. Ha viszont a világ vége egy lassabb folyamat lesz, akkor majd hazaérek taxival a családhoz. Vagy elkötök egy dzsipet az utcán, s azzal gázolok át mindenen hazáig, de előtte kirabolok egy gyógyszertárat és egy kisboltot a konzervkészlete miatt. Ilyesmi pozitív gondolatok jártak a fejemben, s teljesen elégedett voltam magammal, hogy miközben mindenki rohangál majd lángmartan, én megalapozom a túlélést, s ha összejön, akkor aszpirin-löncshús báróként alapítok új világot, valahol a Külső-Váci úton.

A kaja tehát OK volt, s már csak a lélek maradt, így ellátogattunk a Timuriánus Egyház gaudiumára, ahol a Spirituális Tanító, a Beavatottak Rendje és a Tanítványok is a szív örömének élvezetét gyakorolták. 

A legutóbbi népszámláláson timuriánusként regisztráltak, s hittem abban, hogy a Timuriánus Egyház valamiféle megbékélést fog nyújtani a világ végével kapcsolatban.

Azt gondolni sem mertem volna, hogy az űrből fogom végignézni, ahogy a Föld majdnem elpusztul, de megmentik.

A gaudiumon Timur Lenk dalok hangzottak el, melyekkel első körben megtisztították a Tilos az Á-t Trafik Klubot, főként az oltalmazó pince falait, majd az embereket is, s utána energiával töltötték fel mindezt. A tisztításhoz maláta-komló levet is használtak, ez szinte mindent oldott.

Taki biztosított minket arról, hogy az UFO-k el fognak mindenkit rabolni, ezt ők lezsírozták. Gondolom lepacsiztak a Transzcendes Lénnyel, elvégre valami ilyesmihez értenek az egyháziak. Meg is érezték, hogy jön az UFO, s ekkor felvették a védőfelszerelésüket, hogy ne sérüljön az agyuk az UFO sugárzásától. Az agyuk... hehehe...
Hirtelen - gondolom a Transzcendens Lény vezérletével - egy UFO űrhajó kiemelte a házból a klubbot, s felrepített minket a világűrbe. Taki ekkor látta Pataki Atillát is egy UFO-val, vagy valami ilyesmi történt, nem tudom, túl nagy volt az öröm.
A világ végének bekövetkezése előtt tökéletesen távol voltunk a világtól, a pince lebegett a zűrben. Sajnos, történt pár belesett, mert akik ekkor kimentek cigizni, azok kizuhantak a semmibe. Pedig Taki testvér erre figyelmeztetett is mindenkit. Dupla szopás lehetett, mert az űrben nem ég a cigi, cigi nélkül meg nehéz lehet a semmibe esni, csak zuhansz, zuhansz, s anyázol, hogy nem a Zippo-t hoztad el, az biztos meggyújtaná.
Szóval, mi megmenekültünk, s ennek kapcsán a liturgia még fergetegesebb hangulatot vett. Az Aluljárók felett dalnál elszabadult a boldogság, a hála és az örömteli remény áldását markultuk a levegőben.

Azt, hogy hogyan mentették meg a világot is a Timuriánusok, sajnos nem tudom, épp kint voltam a budin.

Max haverom a megmeneküléstől annyira úrrá lett a csalódottság, hogy eljöttünk. Aztán, a hazamenés helyett beültünk a Múzeum Cukrászdába, s megbeszéltük a világbékét. Max rávilágított, hogy milyen pozitív hozadéka lett volna a világvégének, pl. nem kellett volna többet korán kelni, nem lett volna másnap, meg ilyenek.

Többi Timur Lenk fénykép erre:

Timur Lenk fényképek
Timur Lenk

Tankcsapda

A Tankcsapdát egyrészt könnyű fotózni, másrészt viszont nehezebb, mint mást.

Nehezebb, mint a legtöbb magyar zenekart, mivel jól körbeveszik magukat biztonságiakkal. Nem csinálhat azt az ember, amit akar, de amúgy alapvetően ezzel semmi gondom. Mondjuk, azon meglepődtem, hogy oldalról nem lehet őket fotózni. Jocó, aki akkor a Sing Sing+ zenekarral volt ott, azt mondta, biztosan nagy az orruk, azért. Hát, nekem nem okoz gondot szemből béna képet készíteni senkiről, nem kell ahhoz a profilja. :)

Persze, ez a tiltás csak az olyan jöttment fotósokra vonatkozik, mint én. A zenekar fotósa azt csinál, amit akar. Ahogy látom szinte minden bulin készítenek fényképeket, hárman is vannak, akik lépten-nyomon követik őket. A fényképeiket itt elérni.

Könnyű őket fotózni azért, mert megkövetelik a profi technikát és színpadot. Emiatt van fény, van robotlámpa, van szín, van minden, mint a búcsúban. A koncert előtt összehaverkodtam az egyik technikussal, aki a majmokat megszégyenítő módon mászott az oszlopokon, s lőtte be a fényeket. Vagyis, még információm is volt, hogy mi merre.

A profi megjelenés viszont magában hordozza azt, hogy aki látott egy Tankcsapda koncertet, az vélhetően látta az összest. Emiatt nem volt semmi kihívás a fotózásukkal kapcsolatban, nem is készítettem sok képet, s meg sem vártam, hogy kidobjanak a biztonságiak az árokból: a második szám után leléptem.

Ami viszont kellemes csalódás volt a zenekarral kapcsolatban, az a menedzsmentjük, akikkel egy kérdés erejéig szóba elegyedtem. Azt gondoltam volna, hogy sztárzenekar menedzsmentje úgy is viselkedik, mint akik ott és akkor sz*rták a világot. Ehhez képest, nagyon normálisak voltak, tényleg pozitív volt.

The Legendary Pink Dots

Nagyon örülők, hogy hallgattam Max barátomra és elmentem vele a The Legendary Pink Dots koncertre. Harminc év munkássága ide vagy oda, egy hangot nem ismertem tőlük, bár többször is halottam a nevüket.

A Roham caféban léptek fel, a színpad előtt max 150 embernek volt hely, de szerintem nem voltunk ennyien. Tényleg elkeserítő, hogy egy kétmilliós városban százan kíváncsiak egy ~110 albumot kiadó zenekarra.

Igen, többet lemezt adtak ki, mint Frank Zappa. Annyira sok a ~110 album, hogy egyszerűen megtalálhatatlanok a zenekar számai. Ugyanis, másnap próbáltam fellelni a Youtube-on az egyik koncerten elhangzott számot, mivel nagyon tetszett. Egy óra alatt nem találtam meg, de még Max barátomnak is beletört a bicskája, pedig ő tetemes mennyiségű LPD albumot birtokol.

A koncert kellemesen melankolikus és lelassult volt, úgy elment a másfél óra, hogy észre sem vettem. Mivel hobby fotózás volt, így nem igazán akartam az első sorokban műélvező közönséget zaklatni azzal, hogy ide-oda mozgok közöttük, hogy mindenkit jó szögben lekaphassak. Egy ponton voltam végig, s szinte csak Edward Ka-Spel -ről készítettem felvételeket, mivel csak felé volt rálátásom.

Most nem sírok a koncert világosítása miatt, mivel az nem volt. Gyakorlatilag talán, ha ~200 watt teljesítményű lámpa volt felkapcsolva , ami annyira kevés, hogy ISO 3200 alatt nem volt érdemes próbálkozni. Szerencsére a Nikon D700-nak ez nem okozott problémát, bár az utómunkánál rendesen kellett zajt szűrnöm.

A koncert után megittunk pár sör, s teljesen véletlenül az együttesből Silverman mellé keveredtünk.

 Max barátom meg is ragadta az alkalmat, hogy kikérdezze milyen kütyükön játszott. Silverman egy Tenori-On -on nyomta, azt mondta róla, hogy nagyon szereti, könnyen tud vele komponálni. Ez a Tenori-On első ránézésre inkább videojáték, mint hangszer, de a látszat csal.

Timur Lenk az A38-on

Kétszer követtem el azt a hibát, hogy egyházi embert nem megfelelően köszöntöttem.

Az elsőt úgy 20 évvel ezelőtt, Kovács Mihály atyát "jónapot"-tal köszöntöttem "laudetur" helyett. Ez még nem is lett volna baj, csakhogy ez a Piarista Gimnázium falain belül történt, s ott ez így nem járta. Rám is förmedt a tanár úr: "Hogy mondta, fiam?", de ennyiben maradt a dolog.

A másodikat egy hónapja, az A38 hajón, mikor a Timuriánus egyház spirituális tanítójának, Fishernek mondtam szintén azt, hogy "jónapot". Ő nyájasan csak annyit mondott, hogy ez minden bizonnyal a call centeres reflexemnek köszönhető, semmi gond. 

Aznap így kezdődött számomra a Timur Lenk koncert, de e baki ellenére is kiválóan éreztem magamat egész este.
 


Pedig a koncert előtt Fisher-rel és Max barátommal azon keseregtünk, hogy az IT szakmai milyen szopóágon van, s egyre rosszabbak a kilátások a jövőt illetően.

Már egy csomószor leírtam, hogy nem igazán jön össze számomra a koncert fotózása és a koncert élvezet, az egyik mindig a másik rovására megy. Ezen a koncerten viszont sikerült megtalálnom az egyensúlyt, sőt úgy, hogy még alkoholos italokat is fogyasztottam. Mondjuk ebből sok nem kellett, a jelenlegi fáradtsági szintem mellett három sör bőven elég ahhoz, hogy borogassak és hülyeségeket beszéljek.
 

 

A koncert előtti önsajnálatunk közben Fisher elejtett egy fél mondatott arról, hogy korábban volt egy olyan koncertfotó sorozat, melyen lepukkant nyuggereknek néznek ki. Arra gondoltam, hogy olyan fotókat fogok készíteni, melyen az együttes fékezhetetlen dinamizmusa lesz jellemző.
 

 

Persze, a féktelen dinamizmust nem úgy kell érteni, mint pl. a Belga esetében, akik gátlástalanúl fetrengenek a színpadon. Egyházi személyiségektől ilyet ne is várjon senki. A verbális történetmesélés elevenedik meg a képeken, melyet Takcsi félreérthetetlen gesztusai fűszereznek.
 


Takcsi, veretes narancs zakójában napfényként ragyogta be a színpadot, melyhez a zenekar matróz öltözéke adta a csodás keretet. Öröm volt látni, hogy a zenekar, a híres jelmezhasználatát - ha light-os formába is -, de valamilyen szinten hozta.
 



Ha már fotózás, akkor had szóljak pár szót a színpadtechnikáról. Az A38 gyomrában található színpadot imádom, hihetetlen jó a fénytechnika és jól is kezelik őket. A fedélzeten viszont most jártam először, s elég lesújtóak voltak a fények, már a Gödör igénytelenségét súrolták. Persze, megértem, senki nem olyan hülye, hogy drága motyót rakjon ki az elemek martalékának, de ez számomra - a belső színpadhoz képest - csalódás volt.
 

A koncert, a hirtelen vége ellenére szuper volt, jót dumáltunk, jót szórakoztunk, jót fotóztam! Hallelúja!
 



Fiatalabb lehetsz csak, szebb soha

Legalábbis PhotoShop segítségével ez a nagy helyzet.

Nemrég a Crazy Gránát együttes fotóztam, most fogják kiadni az első lemezüket, borítóhoz és plakátokhoz kellett nekik fénykép. A fotózást a ZebrArt -ban csináltuk, sajnos most jóval kevesebb asszisztenciát kaptam a világításhoz, mint múltkor.

Ennek ellenére nem kellett a világítás hibáit utólag javítanom, viszont a túlhajszoltság és az öregedés jelei sajnos már náluk is érzékelhető volt, pedig fiatalemberek.

Ime, az eredmények, bal oldalon az eredeti, jobb oldalon a retusált fénykép:

Pempő (dobok)


Tomi (gitár)


Szabi (gitár)


Ricsi (basszus)


Stula (ének)


Ugye, hogy fiatalabbak lettek, de szebbek nem?

Ahogy egyre többet retusálok, egyre jobban tisztelem a Playboy magazin munkatársait. Ők meg tudják azt is csinálni, hogy szebb legyen valaki, ami szerintem gyakorlatilag a teljes arc és test újrarajzolása. Bár Zalatnay Cinivel ők sem bírtak. :)

Papa Roach a Szigeten

Elég régen volt már a 2010-es Sziget, de még mindig van mit feldolgoznom. Egyik ilyen a Papa Roach, akik a Nagyszínpadon léptek fel.

Nem szeretek fényes nappal koncertet fotózni, a színes fények számomra hozzátartoznak a hangulathoz. Remélem, a fények hiányának ellenére is átjön valamiféle hangulat ebből a koncertből.

 

Oldalak